Szijjártó Monika: Láthatatlan Akadályok

Szijjártó Monika




Szijjártó Monika

LÁTHATATLAN‌ Akadályok‌ TÉVHITEK, AMELYEK HÁTRÁLTATJÁK A NYELVTANULST

Szijjártó Monika

A 22-es csapdája

-Nem beszélek angolul, nincs szókincsem – mondta, és ahogy kimondta, a tekintete a padlóra esett. Nem volt benne szemrehányás, inkább fáradt beletörődés. Mint aki sokadszor mondja ki ugyanazt, és már maga is elhiszi, hogy nincs más lehetőség. A szavai mögött ott feszült a teher: a meggyőződés, hogy amíg nincs elég szó, addig a beszéd nem indulhat el. Egy láthatatlan fal, amely biztonságot adott, mégis börtönként zárta körbe. -Hogyan szeretnél szókincsre szert tenni? – kérdeztem kíváncsian. -Tanulom a szavakat… írom listába. Ha majd több lesz, könnyebb lesz beszélni. – felelte. A hangja megingott, mintha ő maga sem lenne biztos abban, hogy ez bárhová is vezetne. Itt rajzolódott ki a csapda, hogy a beszédhez előbb szavak kellenek, de valójában a szavak követik a beszédet, nem megelőzik. Érdeklődve kezdte figyelni önmagát, hogy mi történik vele, amikor nem keresgél a listában, hanem engedi, hogy mondat szülessen. A szókincs nem különálló „tár ” a fejben, amit előbb meg kell tölteni, hogy aztán használni lehessen. A szavak az élő beszédben aktiválódnak. Amikor a gondolat kifejezésére van szükség, az agy előhívja a megfelelő kifejezéseket a hosszú távú memóriából. Ha a beszéd elmarad, ez a gyakorlat nem történik meg, így nehezebben férhetünk a szavakhoz.. Ezért tűnik úgy, mintha hiányoznának – valójában a kulcs hiányzik hozzájuk: maga a beszéd. Ettől kezdve lassan változni kezdett valami. A mondatok megszülettek, törékenyen, de élőn, és ahogy megszólalt, előhívta azokat a kifejezéseket is, amelyeket addig gondosan listákba temetett. A menedéknek tűnő füzetből feleslegessé vált kapaszkodó lett. A csend, amit a „nincs szavam” tartott életben, megtört. Megértette a folyamatot, hogy a szókincs nem előfeltétele a beszédnek, hanem a beszéd során születik. A lánc, amely fogva tartotta, nem kívülről feszült rá, hanem belülről. És amikor engedte, hogy a beszéd vezesse őt, a lánc magától hullott le róla. Ez a felismerés mutatta meg, mit jelent megtanulni tanulni, hogy a hiány nem akadály, hanem tér, ahol a nyelv megszülethet. És ahogy elengedte a régi elképzelést, szabaddá vált, hogy a nyelv nem listákban él, hanem a kimondott szavakban, amelyek minden egyes próbálkozással előlépnek a csendből.

A 22-es csapdája

Fordítás

-Nem értem, túl gyorsan beszélnek”– mondta, és látszott rajta a feszültség, mintha futóversenyen próbálna lépést tartani, ahol mindig lemarad. Úgy hitte, a probléma a tempó: ha lassabban beszélnének, biztosan értené. Megkérdeztem, mi történik benne, amikor hallgat valakit vagy valamit. Először nem értette a kérdést, majd kis szünet után kimondta. -Fordítom magyarra, hogy megértsem. Ettől kezdve kíváncsian figyelte magát, ahogy újra átélte a helyzetet. L assan felismerte, hogy nem a beszélő rohant előre, hanem ő maga választott hosszabb útvonalat. Előbb végigfutott a fordítás kanyargós ösvényén, majd próbált visszatérni a jelentés főútjára. Mire odaért, a történet már messze járt előtte. A figyelme kétfelé szakadt: az egyik része a szavak magyarra alakításával volt elfoglalva, a másik próbálta a tartalmat követni. És ekkor fedezte fel, hogy a figyelem olyan, mint egy lámpa – egyszerre csak egy irányt képes bevilágítani. Amíg a fordításra esett a fénye, addig a jelentés homályban maradt. A fejben fordítás a munkamemóriát terheli – azt a rövid távú „asztalkát”, amelyen egyszerre csak néhány dolog fér el. Ha ezt a teret a szavak bontása és magyarra alakítása tölti ki, már nincs hely a tartalomnak. Ezért tűnik minden túl gyorsnak: a beszéd megy a maga tempójában, de a belső feldolgozás kerülőútja miatt a memória közben megtelik. Amikor elkezdett kísérletezni azzal, hogy nem minden szót próbál elkapni, hanem a mondanivaló fonalát követi, először bizonytalan volt – mintha megszokott kapaszkodók nélkül maradt volna. De ahogy figyelte magát ebben az új helyzetben, észrevette, hogy a történet így is összeáll. A futóverseny érzése lassan eltűnt, és már nem loholt a szavak után, hanem együtt haladt a jelentéssel. Megkönnyebüléssel hallgatott végig először egy rövid történetet úgy, hogy nem veszett el benne. Nem azért, mert a lassabban beszéltek – hanem mert ő figyelt másképp.

Fordítás

Kérdés

Egy beszélgetés közben megállították, és visszakérdeztek tőle: -Mit értesz ez alatt? Azonnal magában kereste a hibát. „Biztos rosszul mondtam” – magyarázta utólag. -Honnan tudod, hogy a kérdés azért volt, mert hibáztál? – kérdeztem. Meglepődött. -Mivel nem értették, amit mondtam, visszakérdeztek. És itt bukkant elő a régi reflex. A kérdés egyenlő volt a számonkéréssel. Iskolai mintából hozta, hogy a tanár azért kérdez, mert ellenőriz. A kérdés tehát fenyegetés, jele annak, hogy valamit nem tud jól. Pedig a valódi kommunikáció más. A kérdés nem hibajelzés, hanem híd. Nem lezár, hanem megnyit. Van benne kíváncsiság, tisztázás, kapcsolódás. A korábbi tapasztalatok erős asszociációs pályákat építenek. Ha valaki évekig azt élte meg, hogy kérdés egyenlő a vizsgahelyzettel, az agy automatikusan beindítja a stresszreakciót: a figyelem beszűkül, a gondolatok a hibák keresésére irányulnak. Ez blokkolja a kreatív válaszadást. Amikor viszont megtanulja átértelmezni a helyzetet, az idegrendszer nem „riasztásként”, hanem normális társas jelzésként kezeli a kérdést. Ettől a beszélgetés folytonossá válik, a kérdés a kapcsolatot erősíti, nem a bizonytalanságot. Amikor ezt felismerte, kíváncsian kezdett kísérletezni. Már nem a hibát kereste magában, hanem lehetőségként látta a kérdést. Nem zárta le magát, hanem továbbvitte a gondolatot. A kérdés többé nem fenyegetés volt, hanem ajtó, alkalom, hogy pontosabban kapcsolódjon.

Kérdés

Kimondottan

-Rengeteg szót ismerek. Felismerem, ha olvasom vagy hallom… de amikor beszélnem kellene, egyszerűen nem jutnak eszembe– mondta csalódottan, mintha egy hatalmas raktárban állna, tele dobozokkal, amikhez nincs kulcsa. A szavak ott voltak, de némák maradtak. -Hangosan is kimondod a szavakat? – kérdeztem. -Nem. A beszélgetés során lassan rájött, hogy nem a szavak hiányoznak, hanem a kulcs a használatukhoz. A passzív szókincs azért marad passzív, mert az agy csak felismeri, de sosem aktiválja. Nem a lista és nem az ismétlés hozza életre, hanem a kimondott pillanat. Amikor megszólal, a szó kilép a raktárból, ajtót nyit, és használhatóvá válik. A szókincs kétféleképpen rögzül: passzívan és aktívan. A passzív szavakat az agy felismeri, de nem gyakorolja a hozzájuk tartozó beszédmozgást. Az idegi kapcsolatok gyengék maradnak, így a szó nem jut könnyen eszünkbe. Amikor viszont kimondjuk, a motoros területek is bekapcsolódnak: az agy nemcsak „tudja”, hanem végre „teszi” is. Ettől erősödik a kapcsolat, és a szó aktívvá válik. Amikor elkezdte hangosan kimondani a szavakat, amiket addig csak írásban ismert, a felismerésből lassan beszéd lett. Amikor kipróbálta, hogy egy rég ismert, de sosem használt szót beemel a mondataiba, önkéntelenül felnevetett: -Én tényleg tudom ezt a szót! A raktár lassan kinyílt. A dobozok, amelyek addig zárva álltak, sorra felnyíltak, és a szavak kiléptek belőlük. A passzív szókincs élővé vált – nem memorizálásból, hanem használatból. És ez hozta el az igazi lendületet.

Kimondottan

Következő

-Hogyan gyakorolnál a következő alkalomra? – kérdeztem az óra végén. Zavarba jött. - Nem tudom… te vagy a tanár. Megmondod, mit kell csinálnom, nem? A válaszban ott rejlett évek beidegződése, hogy a tanulás mindig külső utasításra épült. A felelősséget más vitte helyette – a tanár, a rendszer, a feladat. Ő pedig követte az utat, amit kijelöltek számára. Amikor viszont először született meg a saját ötlete – egy téma, ami érdekelte, egy feladat, amit ő akart kipróbálni –, valami átbillent. Nem nagy dolog volt, csak egy apró lépés, de belül más ízt hordozott. Már nem kötelező feladatként jelent meg, hanem saját útként. A belső döntés aktiválja a motivációs rendszert: a dopamin felszabadulása nemcsak örömérzetet ad, hanem segíti a tanulást is. És ezzel együtt megszületik a felelősségvállalás első csírája. Amikor valaki maga választja ki, hogyan halad tovább, azt is kimondja: „Ez az én döntésem, az én folyamatom.” A motiváció és a felelősség összekapcsolódik, és ettől a tanulás valóban saját úttá válik. Ettől kezdve a tanulás már nem feladatlista volt, hanem közös tér, ahol építkezni lehetett, és minden apró önálló lépés erősítette benne a felismerést, hogy a haladás nem kívülről érkezik, hanem belülről indul el.

Következő

TÉR

-Nem tudok angolul beszélni, pedig gyerekkorom óta tanulok, és ebben az évben nyelvvizsgáznom kell. – A hangja feszült volt, válla megemelkedett, mintha vizsgán ülne. A nyelvvizsga-felkészülés nyoma ott ült rajta, megtanult témaköröket felmondani, kijavított mondatokat ismételni, és minden csendjét hibának venni. Elkezdünk beszélgetni angolul. Nem szakítottam félbe, nem javítottam ki. Hagytam, hogy legyen csendje. És itt jött a fordulat: a szünetek többé nem a hiányt jelentették, hanem azt, hogy gondolkodik – nem azon, hogyan kell mondani, hanem azon, mit akar mondani. A mondatok lassan kibomlottak. Előbb óvatosan, mintha óvatósan lépne ki egy szűk szobából, majd egyre szabadabban, tágasabb térben mozogva. Történeteket mesélt, reagált, nevetett. Amikor valaki vizsgaszituációban van, a szervezet stresszreakciója bekapcsol: a kortizol és az adrenalin szintje megemelkedik. Ez hasznos, ha gyors reagálásra van szükség, de gátolja a kreatív gondolkodást és a szabad nyelvhasználatot. A figyelem beszűkül, a munkamemória – amelynek szerepe a mondatok megtervezése és összekapcsolása – túlterhelődik, mert a hibák elkerülésére fókuszál. Így a gondolat elakad, és a beszéd megszakad. Amikor azonban a környezet biztonságossá válik – nincs azonnali javítás, nincs megszakítás –, a stresszreakció lassan lecseng. A csend nem veszélyként értelmeződik, hanem természetes részeként a gondolkodásnak. Ekkor az agy figyelmi rendszere átrendeződik: a fókusz áthelyeződik az önellenőrzésről a tartalomra. A beszélő már nem arra fordítja az energiát, hogy helyes-e minden szava, hanem arra, hogy mit akar kifejezni. Ez a váltás aktiválja a nyelvi előhívás természetes folyamatát: a hosszú távú memóriából könnyebben hívja elő a szavakat és szerkezeteket, mert a munkamemória nem a hibák keresésével van lefoglalva. Az agy szó szerint több kapacitást enged át a gondolat kifejezésére. A végére ott ült velem, könnyedén, mintha a vizsgaszoba falai leomlottak. - Tudok beszélni. Csak eddig nem kaptam rá teret. – mondta felszabadultan.

TÉR

FELADAT

- Csinálom a házi feladatot, mégis úgy érzem, semmit nem fejlődök. A füzete tele volt kitöltött gyakorlatokkal. A panasza mégis igaznak tűnt: az angolja alig mozdult előre. -Mit csinálsz angolul a mindennapjaidban? – kérdeztem. -A házit. – nevetett zavartan. És itt rajzolódott ki a lényeg: a nyelv mindig feladatként jelent meg számára, sosem tapasztalatként. A házi feladat letudható volt, de a mindennapokban nem kapott helyet az angol – ezért nem mozdult. Elkezdte apránként beengedni az angolt a saját életébe – zenét, rövid üzenetet, gondolatot. A nyelv kilépett a füzetből. Nem a házi feladat számított többé, hanem az, hogy az angol beköltözött a mindennapjaiba. Nem plusz kötelességként cipelte, és a fejlődés végre nem az órákon, hanem az órák között történt. A házi feladat izolált gyakorlás: az agyban a tudás nem kapcsolódik valódi élményekhez, így nehezen hívható elő. Ez az úgynevezett dekontextualizált tanulás. A memóriában a szavak és szabályok „raktárban” maradnak, de nincsenek utak, amelyek a mindennapi helyzetekhez kötnék őket. Amikor viszont a nyelv bekerül a mindennapokba – akár zene, üzenet, egy apró gondolat formájában – az agy új idegi kapcsolatokat hoz létre: a nyelvhez érzelmi és tapasztalati kontextus társul. Ez aktiválja a hosszú távú memóriát, és megteremti az „előhívási kulcsokat”. Ezért van az, hogy egy dalszöveg sorát könnyebb felidézni, mint egy tankönyvi példamondatot – mert élményhez kötődik. Így a fejlődés kulcsa nem a kitöltött feladatok száma, hanem az, hogy a nyelv mennyire szövődik bele az életünkbe. A tanulás nem a feladatokban, hanem a mindennapokban válik élővé.

FELADAT

HIBA

-Nem merek megszólalni, mert ha hibázok, kinevetnek. – mondta halkan. Nem lázadás volt a hangjában, inkább egy régi félelem lenyomata, amit újra és újra magával hozott minden órára. A szavai mögött egy láthatatlan szabály állt: beszélni csak akkor szabad, ha helyes. Mintha a hibák piros tollal írt bélyegek lennének, amelyek kitörölhetetlen nyomot hagynak. -Mi történne, ha hibáznál? – kérdeztem. Elhallgatott. Aztán vont egyet a vállán. -Akkor… kiderülne, hogy nem tudok angolul. És itt vált világossá: a hiba nem egy pillanatnyi tévedés, hanem bizonyíték arra, hogy ő maga „nem elég”. A hibát a személyiségével azonosította, nem a folyamattal. Elkezdte kipróbálni, milyen, ha kimond valamit hibásan – és mégsem történik semmi végzetes. A mondat megértésre talált, a beszélgetés folytatódott. A hiba nem fal volt, csak egy kavics az úton, amin túl lehet lépni. A hibához kapcsolódó félelem aktiválja az amygdalát, az agy riasztórendszerét. Ilyenkor a test stresszállapotba kerül: szapora szívverés, feszültség, beszűkült figyelem. Ez blokkolja a prefrontális kéreg működését, amely a kreatív gondolkodásért és a rugalmas nyelvi előhívásért felelős. Így a tanuló valóban nehezebben találja meg a szavakat – nem azért, mert nem tudja őket, hanem mert a félelem szó szerint lekapcsolja az előhívás képességét. Amikor azonban biztonságos közegben tapasztalja meg, hogy a hiba nem fenyegetés, az amygdala aktivitása csökken, és újraterjed a figyelem. A hiba ekkor átkereteződik: nem veszély, hanem információ. Az agy így képes nyitva maradni, és a hibából tanulás születik. A végén láthatóan megkönnyebbülve mondta -Hozzá kell szoknom, hogy a hiba nem rossz. - Mintha épp egy régi bilincs hullott volna le róla.

HIBA



Flipbook Gallery

Magazines Gallery

Catalogs Gallery

Reports Gallery

Flyers Gallery

Portfolios Gallery

Art Gallery

Home


Fleepit Digital © 2021